A filmrendezők vagy a közvélemény egy része úgy tekint a public relations szakembereire, mint sajtókapcsolati referensekre, vagy hoppmesterekre. Pedig az igazi prublic relationsban nem az a kérdés, hogy mi mit akarunk mondani, hanem, hogy a környezetünkkel való párbeszédre mennyire vagyunk nyitottak és képesek.
Eljött az ideje, hogy mindenki megértse, a pr-szakember nem az, aki csak a sajtóinformációkat ontja. A public relations valódi üzleti, gazdasági problémákra kínál stratégiai kommunikációs megoldásokat. A public relations nem egyenlő különféle kommunikációs eszközök tervszerű, vagy ötletszerű alkalmazásával. Ez legfeljebb valamilyen kommunikáció lehet. A hibás döntéseket legfeljebb magyarázni tudja a megfelelő pr-aktivitás, de valódi eredmény ettől nem várható. A megoldásról a döntéshozóknak kell gondoskodniuk, és bölcsen teszik, ha a megoldás kidolgozásába bevonják a pr-szakembereket.
A pr szavakkal, képekkel, eseményekkel, ötletekkel dolgozik. A médiában, a weben, protokollrendezvényeken, lakossági fórumokon, még munkásgyűlésen is. Alapvetően hírnévépítéssel, a figyelem felkeltésével és fenntartásával, a bizalmi folyószámlák egyenlegének karbantartásával foglalkozik. A pr-munka lényege a beszélgetés és a gondolkodás, eszköze pedig van számtalan: szövegek, képek, filmek, attrakciók. Eredménye aztán a vállalatok, szervezetek, intézmények, márkák iránt megmutatkozó bizalom. A pr-esnek a munkája során a főnöke, vagy a megbízója fejébe magatartásformáló gondolatokat kell elültetnie. Ha csak a saját nótáját fújja, és azt nem tudja, vagy nem hajlandó a megbízó egyéni, szervezeti adottságaihoz, vagy körülményeihez, a szervezet személyiségéhez igazítani, rossz munkát végez, hiszen hamar hiteltelenné válhat az egész. Vannak receptek, de egy kicsit mindig másképp, a pillanatnyi hangulathoz, a társaság összetételéhez kell az ételt, vagy, hogy pontos legyen a hasonlat, az étel- és italsort igazítani.
A public relations társadalmi és gazdasági megítélését tévhitek, félreértelmezések, és sok esetben a rossz minőségű napi gyakorlatból vett tapasztalatok torzítják. Ez nem magyar sajátosság, és még csak nem is az ezredforduló időszakára jellemző. A célcsoportokkal való megfelelő párbeszéd elmaradását a Csipkerózsika című mesében már a Grimm testvérek megfogalmazták. (Először ugyan Charles Perrault francia meseíró írta le és jelentette meg Csipkerózsika addig szájhagyomány útján terjedő történetét 1697-ben, de ez nem sokat változtat a lényegen.) A kritikus pillanat nem az, hogy a királyi konyhán a kukta nem kapja meg a szakácstól azt a bizonyos pofont, amikor egy szempillantás alatt mindenki elalszik a királyságban, és 100 évre megáll az idő, vagy mai szóhasználattal élve, lenullázódik a GDP. Hanem az, ami előtte történt, illetve nem történt.
Amikor kivagyiságból, vagy megfontolatlanul, de az egyik lehetséges VIP-vendéget, egy komoly fajsúllyal bíró stakeholdert, a 13. tündért kihagyták a nagy ünnepséget előkészítő társadalmi vitából és konzultációsorozatból. (A modern kor szavai ugye milyen könnyen beleillenek a mese folyamatába?!) És történt, ami történt. A kis hercegnő megszületését üdvözlő ünnepség megszervezését simán a hoppmesterre bízták (logisztikai kérdésként kezelték), és még csak meg sem kérdezték a pr-est az esetleges kockázatokról. Mivel a meghívotti listáról lehúzott vörös tündérrel senki nem beszélt, sem a véleményét, sem a várható magatartását nem ismerte a királyi udvar. Pedig ha ismerte volna, legalább az őrző-védő szolgálatot megerősítették volna azon az estén, és kevesebb veszteség érte volna az országot, illetve a benne élő, majd sokáig alvó embereket. Hiszen a pr-nek nemcsak a 13. tündér jóakaratát, vagy önmérsékletét kellett volna biztosítania, hanem az első 11 ajándék nyújtotta lehetőségek megragadásához is megfelelő körülményeket – támogató belső közvéleményt, magas publicitást, hatékony problémakezelést, jó hírnevet – kellett volna teremtenie. A többi a meséből elolvasható.
